fbpx

A környezettudatos cselekvés 5 legnagyobb akadálya

Az iparosodott társadalmakban a környezetvédelem a 21. századra már mindennapi beszédtéma, még ha ez sokszor nem is tűnik fel. Ha karácsonykor 18 fok van, a globális felmelegedés a hibás, ha értesülünk egy újabb rákos megbetegedésről azt a kemikáliák vagy a GMO okozzák, ha drágul a benzin talán a kimerülő olajkutak miatt van – írja a zoldpszichologia.blog.hu.

A legfontosabb problémákat az átlagpolgár ma már ismeri, véleménye is van róla, de ennek ellenére nem sok minden történik. Egy 2005-ös kutatás szerint a szelektív hulladék gyűjtéssel az emberek 87%-a egyetért, viszont ha egy elvi összeget kellene fizetni érte akkor már csak 56% támogatja, de ha már konkrét összeget is kérnek tőlük (700Ft) akkor csak 23% az, aki áldozni is hajlandó rá. A helyzet mára bizonyára sokat javult, ugyanakkor tény, hogy a szándék és a konkrét cselekedetek között még mindig óriási szakadék tátong. Az alábbiakban számba veszünk öt tényezőt, amelyek megakadályozhatják a környezettudatos cselekvéseket: 

 

1. Alacsony észlelt kontroll

Ahhoz, hogy egy kitűzött célt elérjünk, legyen az csupán egy pohár felemelése, vagy a villany lekapcsolása, nem elég a motiváció. Szükség van hozzá arra is, hogy irányítani, kontrollálni tudjuk a cselekedeteinket. Világosan lássuk, hogy ha ezt és ezt, ebben és ebben a sorrendben teszem, és nem jön közbe semmi, ez és ez lesz az eredménye. Amennyiben úgy érezzük, hogy nincs ráhatásunk a velünk történtekre szorongást, stresszt élünk át, amely ha tartósan fennáll akár meg is betegíthet. Sőt Seligman tanul tehetetlenségről szóló kísérleteiben, azok a kutyák, amelyek nem tudták elkerülni az áramütést egy idő után már nem is próbálkoztak. Még akkor, sem, ha erre újra lehetőségük volt és még meg is mutatták nekik, hogy hogyan csinálják.

A környezetvédelem, ahogyan a klímaváltozásról szóló posztukban már utaltak rá, egy sokszereplős játszma. Ha valaki aktívan műveli, szembesülhet azzal, hogy hiába tesz valamit, nagyon kevés eredményt ér el. Vagy egyáltalán semmit. Évente szemétszedő akciót szervez, de jövőre már kétszer annyi hulladékot szórnak ki az erdőbe. Amikor lehet, lekapcsolja a villanyt, de a hőerőművek továbbra is ontják a füstöt.  Kevesebbet használja az autóját, de a kőolaj biznisz tovább pörög. A környezetszennyezés nem tegnap kezdődött, a környezetvédelemnek meg nem holnap lesz eredménye. Ok, okozat és okozó időben, térben elválik. Ilyen feltételek mellet szinte lehetetlen átélni a kontroll érzését. Azt, hogy a cselekedeteimnek eredménye van, hogy érdemben tudok hatni a világra. Nem véletlen, hogy a legsikeresebb környezetvédelmi akciók azok, ahol legalább az eredmény látszata megvan. De azok a területek, ahol már nem egyértelmű a hatás vagy a feltételek hiányoznak, elmarad a cselekvés. Még a legjobb szándék ellenére is. Ahol nincsenek külön kukák, miért gyűjtenék szelektíve a szemetet? Olyan faluban, ahol kétszer jár a busz egy nap, miért ne használnák inkább az autót?

 

2. Rövidtávú gondolkodás

A viselkedéslélektan (behaviorizmus) képviselői szerint csaknem minden viselkedést a környezet alakít ki egyes szokásaink megerősítésével, kondicionálás eredményeként (Atkinson 2005). Vizsgálataik során a megfigyelhető viselkedést igyekeztek lebontani inger-válasz kategóriákra. Úgy vélték, hogy specifikus ingerek specifikus válaszokat váltanak ki. Vélekedésük szerint probléma akkor adódik, ha a viselkedés rövid távú és hosszú távú következményei között jelentős különbség van, mert az emberi viselkedést leginkább a rövid távú megerősítések alakítják még akkor is, ha a rövid távú pozitív hatás miatt később irgalmatlanul megbűnhődünk (contingency trap). Ez a mechanizmus káros szokásaink egyik legfontosabb alapja. Például a mértéktelen zabálás ma még nem okoz problémát, de kitartóan művelve elhízással jár vagy például a most még egy-egy szál cigi elhanyagolható hatása később tüdőrákot okozhat. Az ember evolúciója során arra lett programozva, hogy minél előbb és minél több erőforrást használjon fel, fogyasszon el, tegyen magáévá, és ezen a kultúra sajnos nagyon keveset tudott módosítani. Túl kevés idő telt el az iparosodás óta, ahhoz, hogy az ember igazán számításba tudja venni tettei hosszú távú következményeit.

A környezetszennyező viselkedések esetében is ez a helyzet, annyi különbséggel, hogy itt a büntetés még később jön el. Ma környezetszennyező módon élni csupa-csupa rövidtávú pozitív megerősítéssel jár. Minél több erőforrásra teszi rá valaki a kezét annál jobb minőségű lakhelyhez, orvosi ellátáshoz, oktatáshoz stb. fér hozzá a következmények pedig majd később jelentkeznek. Például sokkal egyszerűbb, gyorsabb, kényelmesebb autóval furikázni, mint a buszon feszengeni. Az cechet meg majd évtizedek múlva kifizeti más  kimerült olajkutak és savas esők formájában. Miért akarna bárki is lemondani az erőforrások használatáról?

 

3. Felületes feldolgozás

Közhely, de igaz, hogy a nyugati civilizáció embere óriási információs túlterhelésnek van kitéve. A Google elnöke szerint ma két nap alatt annyi információt hozunk létre, mint amennyi a civilizáció hajnalától 2003-ig összesen keletkezett (Susskind, 2018). Ezt tovább súlyosbítja, hogy ma már nem lehet eldönteni, hogy mi igaz és mi hamis. És itt nem a nyilvánvaló állhírekről beszélünk. Arról, hogy Meghan Markle és Harry herceg robotlények, vagy, hogy Bill Gates osztja a vagyonát, még könnyen el lehet dönteni, hogy faszság. De mi van azokkal a hírekkel, amelyekhez az átlagember szakmailag egyáltalán nem ért? Mi van, ha abban kap félrevezető információkat? Még egy mosogatógép vásárlásnál is rendesen bele kell ásni magunkat az ilyen olyan ajánlatokba, hogy a legjobb döntést meghozzuk (és rendszerint itt sem mindig sikerül). De mi a helyzet egy olyan szakmával, amely rendkívül komplex, sok féle érdek ütközik benne és mindenkinek van róla véleménye? A környezetvédelem pont ilyen. Hogy racionális döntést tudjunk hozni benne, egyszerre kellene értenünk a mezőgazdasághoz, a műszaki ügyekhez, a közgazdaságtanhoz, a vegyészethez és még ki tudja mihez. Plusz tisztában kellene lenni a különböző vállalati, nemzetközi és fogyasztói érdekek közötti különbségekkel? Nem könnyű feladat. Most akkor az elektromos autó jó a környezetnek vagy nem? A GMO a tévút vagy a biogazdálkodás?  Van értelme szelektíven gyűjteni a hulladékot vagy a kukások úgyis egybeborítják? (Sokan még ma is emiatt nem gyűjtik).

Az emberi információfeldolgozásnak alapvetően két útja van. Az egyiket nevezzük szisztematikus vagy alapos feldolgozásnak, a másikat pedig felületes feldolgozásnak. Szisztematikus feldolgozás esetén utánamegyünk az információnak és alaposan mérlegelés után hozunk döntést. Felületes feldolgozás esetén épp ellenkezőleg, csupán a legkönnyebben elérhető információkra, az érzelmeinkre illetve sztereotípiákra hagyatkozva dolgozzuk fel az információt. Az első mód sok időt és energiát igényel, de általában racionálisabb döntéshez vezet, míg a második gyorsabb és kevesebb energiát követel, de nagyobb a hibázás lehetősége is. Mikor az emberi elme ilyen mértékű információs túlterhelésnek van kitéve, mint ami környezetvédelem kérdéseit jellemzi, akkor értelemszerűen hajlamos az érzelmei, benyomásai illetve felületes információk alapján döntést hozni és cselekedni. Ez vezet oda, hogy el lehet adni nekünk a GMO-mentes sót, vagy, hogy a fejkendős öregasszony a Lehet téri piacon drágábban tudja adni a nagybanin beszerzett paradicsomot vagy, hogy egy szénerőmű bezárását a világ legtermészetesebb dolgának tartjuk, ha nem mi dolgozunk ott.

 

4. A kockázatok alul vagy túlbecslése

Amikor egy cselekedet következményeit vagy egy esemény bekövetkezésének valószínűségét kell becsülni az emberi gondolkodás számos hiányossággal küzd. A kis valószínűségeket következetesen alul vagy túl becsüljük. Daniel Khanemann, Nobel-díjas pszichológus a Gyors és lassú gondolkodás című könyvében számos gondolkodási anomáliát elemez, amely hatással van ítéletalkotásunkra. Közülük az érzelmi heurisztika illetve a szakértői hatás a legrémisztőbb.  Idézi Slovic és munkatársainak kísérleteit, akik arra kérték a kísérlet részvevőit, hogy becsüljék meg két halálok közül melyik a gyakoribb. A résztvevők rendre elrontották a becsléseket. Szerintük tornádókban többen hallnak meg, mint asztmában pedig utóbbi hússzor több embert öl meg évente, illetve a baleseti halál és a cukorbetegség közül is a baleseti halált gondolták gyakoribbnak, holott a cukorbetegségbe négyszer annyian hallnak bele. A torzítás abból adódik, hogy hajlamosabbak vagyunk azt az eseményt gyakoribbnak gondolni, amely érzelmileg hat ránk és ezért vonzza is a figyelmünket. Jellemzően a balesetek, katasztrófák és a terrorakciók ilyenek. Ráadásul a média is inkább az ilyen híreket nyomja, mint azokat, hogy újabb Pista bácsi halt bele a mértéktelen evésbe ivásba.

Ugyanez a helyzet a környezetvédelemmel. Vagy egyáltalán nem érezzük, hogy egy mindennapi cselekedetünk akkora kockázattal járna, például a húsevés tipikusan ilyen példa. Vagy egy kis kockázatot, mint például az atomkatasztrófák, súlyához képest túlbecsülünk, és jobban félünk tőle. Slovic szerint a valószínűségek megfelelő becslésében sajnos a szakértőkre sem számíthatunk feltétlenül. Vizsgálatai során kimutatta, hogy ha az emberek kedvezőnek ítélnek meg egy technológiát, akkor szinte csak az előnyeit és kevés kockázatát látják, míg ha elleneznek egy technológiát szinte csak a kockázatait és kevés előnyét látják. És ez nem csak az átlagemberekre, hanem szakértőkre is igaz (Kahneman, 2011).

 

5. Generációs amnézia

Széchenyi Zsigmond vadász, utazó, író, a magyar vadászati kultúra kimagasló alakja az 1950-es években már azon kesergett, hogy lerabolták Afrikát a fehér vadászok. Bezzeg régen még vonatból lehetett lőni az antilopokat, ma meg már egy csomót kell sétálni érte. Azt hiszem, ha látná, most mi a helyzet, még jobban elkeseredne. Nálunk is jobban, hiszen ő még azt is látta, milyen mikor elképesztő méretű csordák kóboroltak a szavannán. Nekünk már a rezervátumba zárt Afrika a normális. A jelenséget generációs környezeti amnéziának nevezik (Khan, 2003), ami azt jelenti, hogy minden nemzedék a saját gyerekkori élményeit tekinti viszonyítási alapnak a természeti környezettel kapcsolatban és ehhez méri a környezetpusztulás mértékét is. Nagyon jó példa rá nagyapám, aki még azt mesélte, hogy simán lehetett a Tiszából inni, meg mosni. Ma ezt már nem szívesen tesszük meg. Sőt az a normális, hogy úgy is lehet élni, hogy nem iszol bele a Tiszába. Ugyan úszni még belemegyünk, de ha elég kitartóan próbálkozunk előbb utóbb már az sem fog összejönni. Az unokáinknak már lehet, hogy az lesz a normális, ha csak nézik a vizet. Maradva ennél a példánál a mai technológiai feltételek mellett nem nagyon érthető, hogy miért nem cél, hogy legalább ivóvíz közeli állapotba hozzuk a vizeinket. Vagy törvényszerű, hogy jobb már nem lehet? Nekünk már ez marad a norma?

A felsorolt akadályok ellenére mégis történnek sikeres és példaértékű cselekedetek. Egy következő cikkben összeszedik, hogyan lehet kiküszöbölni a fenti hatásokat. Addig is egy videó arról, ahogy Dicapriót kioktatják:

Felhasznált irodalom:

Khan, P (2002): Children’s affiliations with nature: Structure, development, and the problem of environmental generational amnesia.

Mackie, D. M  és Smith E. R. (2004): Szociálpszichológia

Atkinson, R. C.és Hilgard, E. (2005): Pszichológia

Monostori K., és Hörich B.(2008): Környezettudatosság: attitűd vagy cselekvés?

Khanemann, D. (2012): Gyors és lassú gondolkodás

Susskind R. és Susskind D. (2018): A szakmák jövője

A cikk megjelenése a zoldpszichologia.blog.hu oldal hozzájárulásával történt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

%d blogger ezt szereti: