fbpx

Ágyúval lőnek a műanyagra

A magyar hulladékszabályozás általános jellemzőjét – sokévi tétlenség után a jogalkotó nekibuzdul, és átesik a ló túloldalára – a bevásárlószatyrok esetében is sikerrel alkalmaztuk: a parlament olyan drasztikus törvényt alkotott, amely a kategóriát gyakorlatilag eltüntette a boltokból.

A hazai jogrendben a hulladékképződés leghatékonyabb gátját a termékdíjak (a hulladékká váló csomagolóanyagokra kivetett mennyiségarányos zöldadók) jelentik. Ha az adómérték és az egyes hulladékfajták ártalmassága között van közvetlen összefüggés, akkor a magyar parlament szerint a reklámszatyor messze a legveszélyesebb „adótárgy”. Kilogrammonként 1800 forint termékdíjat kell fizetni érte, aminek nemhogy a csomagolóanyagok között, de az összes termékdíjas termékkört összehasonlítva is alig akad párja. (Jellemző adat, hogy a sokféle mérgező fémet és nehezen lebomló műanyagot tartalmazó, használt mobiltelefonok esetében kilónként mindössze 500 forint a termékdíj.)

A drasztikus díjasítás természetesen megtette a hatását: az elmúlt években az ingyenes reklámszatyrok gyakorlatilag eltűntek az üzletekből. Bár az említett díjmérték – figyelembe véve a nejlonfóliák szinte elhanyagolható tömegét – egy-egy példányra vetítve nem tűnik soknak, ám így is nagyjából a duplájára emelte a tasakok önköltségét. Ráadásul a kereskedők a reklámtáska választékban tartásával meglehetősen bonyolult elszámolási kötelezettséget és adóhatósági vegzatúrát is a nyakukba vesznek, amit a többség még a költségnövekedésnél is kevésbé szeret. A helyzeten az sem változtatott, hogy az idén már nem a kereskedő, hanem a gyártó fizeti a termékdíjat: olcsóbb ettől sem lett a szatyor, az üzleteknek pedig jobban megéri, ha csak keveset adnak belőle (de azt meglehetősen drágán), mint ha számolatlanul osztogatják.

Kibúvó persze van, illetve lenne – elvégre Magyarországon vagyunk –, ám a kerülő út meglehetősen göröngyös. Ha valaki vállalja, hogy kizárólag újrahasználható csomagolószert alkalmaz, akkor elvben nem keletkezik termékdíj-kötelezettsége, de csak akkor, ha a csomagolást betétdíjas rendszerben visszaváltja: ez még a termékdíjnál is sokkal több nyűggel jár. S itt is van egy jókora csavar az adminisztrációban: minden csomagolóanyag-típust külön engedélyeztetni kell a hatósággal (persze nem ingyen), méghozzá nem a gyártónak, hanem külön-külön minden forgalmazónak. Ha egyetlen betétdíjas szatyorféleséget nyolcszáz kereskedő használ az országban, akkor ez nyolcszáz engedélyezési procedúrát és nyolcszáz díjfizetést jelent, erősítve a gyanút, hogy valójában nem a hulladéktermelés minimalizálása, hanem az állami bevételek maximálása a cél.

A csomagolási hulladékok mennyisége évek óta csökken, azt azonban megfelelő kutatások híján nem tudjuk, hogy ebben mennyi az „okos” szabályozók, illetve az egyéb tényezők szerepe. Ez utóbbiak közül kettőt érdemes megemlíteni: a válság hatására a lakossági fogyasztás is mérséklődött, aminek nyilvánvalóan a hulladékra is hatása van. A szelektív hulladékgyűjtés teljesítménye pedig – a szektor kormányzati kezdeményezésű átszervezése miatt – visszaesett, így az sincs kizárva, hogy a használt csomagolóanyagok egy része csupán azért nem jelenik meg a kimutatásokban, mert a külön gyűjtés helyett a lerakókban végzi. Vitatkozni legfeljebb az okokon lehet, de ettől a tény még tény marad: gazdátlan szatyorból mindenképpen kevesebb van a szemétben és a közterületeken is.

A cikk eredetiben itt olvasható.

Forrás: http://nol.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

%d blogger ezt szereti: