Nincs már radioaktív hulladék Solymáron

A paksi atomerőmű tervezett bővítése kapcsán újra beszédtéma lett a Solymár határában fél évszázaddal ezelőtt működött kísérleti izotóptemető is, amelynek egykori létezéséről ma már egyre kevesebben tudnak. Rövid kis cikkünkkel az a célunk, hogy rávilágítsunk, mennyire kevés helyen létesítettek ilyen telephelyet Magyarországon, illetve, hogy felidézzük, miből is állt valójában ez a solymári létesítmény.


Nem nehéz belátni, hogy egy ilyen telepnek már a puszta említése is sokakban kelthet aggályokat,
még azzal együtt is, hogy a solymári létesítmény 1976 decemberében lényegében megszűnt, 1980­-ra pedig mindenestül felszámolták. Jól emlékszem arra én is gyerekkoromból, mennyire felemás és bizarr érzés – szinte egyfajta rettegés – fogta el a solymáriak egy részét, ha ez a téma szóba került. Hogy mennyire okkal, vagy ok nélkül, arról inkább nem foglalnánk állást, ehelyett felidézzük most, amit lehet és érdemes tudni az egykori atomtemetővel kapcsolatban.

Először is néhány fogalmat érdemes tisztán látni. Mi is az a radioaktív anyag? Az 1996. évi CXVI. törvény definíciója szerint “a természetben előforduló vagy mesterségesen előállított bármely anyag, amelynek egy vagy több összetevője ionizáló sugárzást bocsát ki, valamint az ilyen anyagot tartalmazó készítmény”. Solymáron radioaktív hulladék volt elhelyezve, tehát érdemes ezt a fogalmat is megérteni. Ezen fogalom törvényi definíciója a következő: “további felhasználásra már nem kerülő, olyan radioaktív anyag, amely sugárvédelmi jellemzők alapján nem kezelhető közönséges hulladékként.”

Ennek a típusú hulladéknak három fő altípusát különböztetik meg: eszerint lehet szó kis, közepes, és nagy aktivitású hulladékról. Az aktivitás mértéke az adott anyagdarabban egy másodperc alatt átlagosan bekövetkező radioaktív bomlások számát jelenti. Az anyagok osztályozását több szempont alapján végzik: a legismertebb szempont a felezési idő, ami alapján beszélhetünk rövid élettartamú vagy hosszú élettartamú anyagokról; hőfejlődés szempontjából pedig lehetnek kis, közepes és nagy aktivitású hulladékok (ezen osztályozási kategóriák a tárolóhely kialakításának műszaki paraméterei szempontjából fontosak). Radioaktív hulladékok Magyarországon – a paksi atomerőmű illetve a két budapesti kísérleti atomreaktor mellett – kutató­fejlesztő laboratóriumokban, gyógyszergyárakban és kórházakban keletkezhetnek.

A radioaktív hulladékok elhelyezésének problémája az izotóptechnika alkalmazásával egyidejűleg jelent meg Magyarországon. A Magyar Tudományos Akadémia az ötvenes évek elején, a Központi Fizikai Kutató Intézet (KFKI) területén, Csillebércen létesítette az első hazai (kísérleti célú) atomreaktort, és közeledve a reaktor beüzemeléséhez (1959. március), rájöttek, hogy szükség van az ott keletkező sugárzó hulladék megfelelő elhelyezésére is. Ehhez több kutatófurást végeztek a környéken, melyek során arra a megállapításra jutottak, hogy a Bécsi út solymári szakaszán olyan vastag agyagréteg van, ami hosszú távon is lehetővé teszi a sugárzó hulladék elhelyezését anélkül, hogy ott veszélyt jelentene.

A beruházás 1957-­ben indult [ehhez az akkori “demokratikus” szokások szerint a községtől semmiféle beleegyezést nem kértek], és 1958­ra megtörtént a solymári kísérleti izotóptemető átadása is (más forrás szerint 1960-­ra, addig a kísérleti reaktor hulladékát a KFKI területén tárolták) – így községünk volt az első hazai település, ahol radioaktív hulladék tárolását szolgáló telephely létesült. A létesítmény üzemeltetését 1960­-ban a fővárosi Közegészségügy és Járványügyi Állomás (KÖJÁL, a mai Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat elődje) vette át az Országos Atomenergia Bizottságtól (OAB), és az ország más területeiről is megkezdődött hulladékok idegyűjtése, ami egészen 1976­-ig tartott.

A cikk eredetiben itt olvasható: http://www.szepsolymar.hu

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

%d blogger ezt szereti: